Bemutatkozás III. rész
Hogyan készültek a zenei felvételek, számok… indulás, kezdetek… és kibontakozás
Nos, az az ominózus 2015 kora tavaszra, márciusra tehető az indulás, ekkor énekeltem először. 32 év után, a 14 éves kori halovány emléktől számítva, ahol még csak nem is bizonyos, hogy a furulya mellett énekeltem is, s ha igen, is csak úgy ahogy egy átlagos leányka énekelhet. Ekkor kezdtem el tehát intenzíven zenével foglalkozni, ahogy a hangomat a billentyűjátékom (és egyéb bár kezdetleges, de számomra annál érdekesebb hangszer-kísérletek) mellett kezdtem fokozatosan felfedezni. Ezt a fejlődési játékívet dokumentálják a nap szerint jegyzett, telefonnal rögzített spontán improvizációk, zeneköltemények, szabadon, valós játékidőben komponált zenék. Az első rögzített felvételek 2015 április 30-ra tehetők. A kezdetekből való 100-200 zene improvizáció még nem számozott, akkoriban még más felvevőeszközzel rögzítettem, a későbbiek már a telefonnal történtek, az elsők még itt sem számozottak, csak dátummal jegyzettek, de volt egy köztes időszak, amikor még két felvevővel is rögzítettem, egyik számozta, másik nem, csak dátummal ellátta, tehát kb. 400 darab van számozatlan improvizáció. Az első telefonrögzítés (a 001-es), amely már számozott improvizáció, 2015. június 28-ra tehető (igaz, az ezt követő július hónapban még néhányszor újraindult a számláló, míg beállt a folyamatosan számláló rendszer). Jelenleg, amikor írom e sorokat, másfél évre rá, 2016. december 23-án a 2896-os jegyzésszámmal ellátott improvizációnál tartok (a kb. 600 előtte még nem folyamatos számlálással jelzett improvizációval). Valahol félúton játék közben elmaradoztak a többi hangszerek, visszajutottam az én régi társamhoz, a billentyűkhöz. Ez kb. akkortól történt, amikor vásároltam az első szintetizátort, 2015.november 24-én.
2015-től kezdődően és 2016-ban folytatólagosan egyre intenzívebben találva alkalmakat a zenélésre, kezdetben még a szabad improvizáció különböző iskoláiban, megközelítő módszereivel ismerkedve az itthon zenélés alkalmak mellett (noha 20 éves korom óta jobbnál jobb zenészeken nőttem fel, intenzív koncertjáró, érzékeny figyelő, befogadó voltam világéletemben, de ha csak a 20. évemtől számolom is a némaságban eltöltött idő az 25 év, ennyire volt szükség a képek, a film és az írói munkáim kibontakozásához az ismerkedő, felfedező úton), majd következett a másokkal zenélés időszaka, műhelymunkákon, mesterkurzusokon részvétel és fesztiválokon szereplés, fellépés, együttesben lenni időlegesen vagy hosszabb távon, ismerkedve a magam és a többiek játékszintjeivel, aztán egyre igényesebb, kíméletlenebb lettem, már pontosan tudtam mit akarok, és mit tudok, miben vagyok jó, miben vagyok eltérő mástól, mivel tudok többet, jobbat, egyéniz, karaktereset hozzáadni máshoz, a mások játékához, végül egyedül maradtam, mire beértem. Mostanra mintha mindenki kerülne, pedig most vagyok teljében, jó, karakteres zenésztársakat keresnék, igazán minőségi zenét szeretnék, mert érzem, képes vagyok rá. Legalább kipróbálni, ha kimegyek itthonról a négy fal közül a megszokott biztonságból, nyugalmi térből, az énekhangommal és billentyűjátékommal, megállom-e a helyem a megfelelő zenésztársakkal. Mindenkivel szerettem és szeretek zenélni, de az igazán jó zenészekhez még nem volt szerencsém. Kipróbálni velük magam. Élesben, koncerten, spontán, szabadon játszva, zene hallgatók közt. Közvetlenül immár, nem pusztán közvetetten a felvételeken keresztül érintkezni velük a zene által, a zenén keresztül.
Ha zenészekkel játszom, közös zenét hozunk létre, a szabad improvizációs zenész játékosok mellett kötött játékú vagy rész-improvizációs elemekkel szőtt művekre, illetve kész, megírt számokra is ugyanúgy improvizálok szabadon, spontán, akkor és ott szembesülve először játék közben a darabbal, mintha csak az én kottám is előre meg lett volna írva, pedig pusztán játék közben komponálok, improvizálok, szabadon, játék teljében el is emelkedve valóságtól, de maximális koncentrációval.
Folyékonyan, mintha kottából játszanék. Az én kottám az ég vagy a sötétség. A folyamatban ez az ég vagy sötétség elevenedik meg, nyílik meg fokozatosan, töltődik meg tartalommal, a mellettem lévő zenészek puszta illusztrációk, hiszen olyan szinte, mintha előre ismerném a darabot, visszahallgatva előfordult, hogy amely motívumot behoztam a darabba, kisvártatva közvetlenül vagy később a zenész is idézte, megidézte (pedig semmi esély nem lett volna rá, vagyis éppen a véletlen esélye, hiszen csak virtuális időben csatlakoztam rá), máskor fordítva, én haladok párhuzamos vagy kontrajátékban az előttem haladó íven, a zenészek előttem kijelölt pályáin, egymásra szőtt íveken. Persze, mondhatjuk, hogy pusztán a véletlen műve, mint ahogy az is, na de mik is ezek az általunk "véletlennek titulált" valamik, amikről nem tudunk semmit. Csak azt, hogy olyanok, amiket nem tudhatunk előre, bekövetkezésükre tudatosan, tudatunkkal nem számolunk, csupán a lehetséges magyarázatai.
Összességében játék közben nem érződik, hogy valós időben játszva szembesülök először a darabokkal, tehát a fenti esetben nem szükséges, hogy a partnereim, zenész társak szintén szabadon improvizáljanak, nekem viszont erősségem, kenyerem ez a szabad játék minden lehetséges felállású formában, lenni bárhol, bármilyen helyzetben, környezetben, csakis szabadon játszani, improvizálni a semmiből építve fel apró rész- vagy nagyobb-, teljesebb világokat az addig (játék kezdés pontján) még eleddig meg nem történt, azaz ismeretlenből. Még talán erősebbek is lesznek a darabok ebben a kettős, látszólag ellentétes, kontrasztos társulásban, de legalábbis jót tesz ez a szabad improvizációs hozzáállás, hozzáadás, könnyed felüdülés vagy a koncentráltságban maximális csúcspontra emelés a kidolgozottsághoz, a véletlen, a kiszámítatlan behozása az eleve megmásítatlan készre írt zenei darab számokhoz, kellemes, szép ez a találkozás. És az eredményt tekintve egyáltalán nem hiábavaló kísérlet. Bizonyára mások is próbálkoznak ilyesmivel, nem én találom fel ezt a "viaszt", "vásznat", és sikeresen. Legalábbis remélem, mert akkor nagyobb eséllyel történhet meg, válhat valóra még az én időmben, velem, ez a kísérlet, munkamódszer.
Persze nagyképűen hangozna, ha azt mondanám, a zenélés folyamatában végig az egy órás játékommal hozzáadott "utánnyomott lemezfelvételen" nem érződik egyetlen ponton sem, hogy valós időben játszva szembesülök először a darabokkal, számokkal, az ismeretlennel, mégis határozottan állítom, hogy jót tesz, sőt, megkísérlem, hogy legalább annyit, ha nem többet hozzátesz mint elvesz, legalábbis egy másik alternatívát kínál fel ez a játékmódszer. Mivel a szabad improvizációban szólóban magam is zenélés közben darabokat, számokat írok fejben, valós játékidőben, és ha ehhez még partnerek is társulnak (írott vagy megíratlan darabokkal), gazdagítva, kitágítva a lehetőségeket, variációszámok, rétegek a zenében sokszorozódva, teljesebb zenét létrehozva így, kiteljesedettebbet, feszegetve határokat, hiszen így határ a csillagos ég, szokványos sztereotípiával élve, nos, akkor nem hiába dolgoztunk, dolgoztam.
Megkíséreltem, kipróbáltam ilyen munkákat, műhelymunka vagy nyilvános fellépésen is közös zenélések alkalmával, legutóbb pedig van abból a folyamatból illusztrációm, amikor feltettem lemezeket találomra, és játszottam rá, velük (a zenészekkel, virtuális időben közvetlen) valós időben, a számok lejátszási idejével azonos időben, számokra, amelyeket akkor hallottam először játék közben. Mint szabad improvizációs munkáim egyik csúcspontjához érkezés illusztrálására teszem közzé ezeket a játékokat, mint virtuális időben történő közös játékokat, hozva létre olyan lemezeket, amelyek a "valóságban" nem léteznek, de mivel mégis léteznek, hiszen hallhatók, megtörténtté lettek, kérdem melyik a valóságosabb? Az, amelyik az én zenei közreműködésemet is tartalmazza, vagy amelyik híján van ennek az adaléknak. Érzésem azt súgja, mindkettő. Természetesen az én telefon minőségű felvételem nem vetekszik az eredeti lemezfelvétellel, önmagában ez puszta játék, részemről valami igazolásféle, hogy lám, nézzétek, ez is én vagyok, önigazolás is, egyben valamiféle kihívása a sorsnak. Valaminek, ami éppen történhetett volna így is, azaz megtörténhetett volna akár az eredeti felvételen, jó minőségű stúdióban. Vagy megtörtént ugyan, de mégsem tekinthető megtörténtnek, tehát valóban pusztán játék. De immár nem a képzeleté csupán, hiszen a valóság mintadarabja lett azzal, hogy megtörténtté lett ez a játék, a rögzítés és közzététel pillanatában pedig a történelem része, egy szelete annak a valóságnak, ami van is nincs is. Akár a mesében. A mesék pedig nagyon, nagyon sokáig fennmaradnak, túlélnek minket. Talán akik értői ennek a folyamatnak, nemcsak a zenének, megbocsájtják nekem ezt a komoly, kisded játékot, megértik célját is, a létező mítoszok, toposzok közt valami lehetségesnek is esélyt adni (feltételes időben, imaginárius időben), és nem sietnek az elpusztításra, a meg nem történtté tétel elkövetésére. Hiszen ahogy munkáim, szavaim is hitelesek, innen pedig, akárhonnan is nézve, a valóság részét képezik.
És akkor visszatérve az eredeti kérdéshez, a honlapon dokumentált (hallgatható és letölthető) zenei anyag vonatkozására.
A hangfelvételen rögzített spontán zene akciók, egymás után születő dátummal és improvizáció számmal ellátott zene darabokra fűzött valós idejű koncert dokumentációk saját "házi-stúdióban" készülnek, a fokozatosan egyre érettebb számok kellékei egy pianino, egy szintetizátor, mikrofon énekhanghoz kiserősítővel (korai számokban még hegedűhúr, játékgitár, kis kézi dob, melodika, játékzongora is szerepelt, az énekhang pedig halovány, kezdetleges, mikrofon nélküli).
Becsey Zsuzsa
Budapest, 2016.12.26.